2012. augusztus 5. Nagyon korán ébredtünk reggel, bepakoltuk a kocsiba a szombat este összecsomagolt holmikat, felapplikáltuk a kocsira a bringákat, és irány a Bükk. Útközben hallgattunk időjárás jelentést, amiben előre figyelmeztettek a kánikulára, és azt javasolták, hogy aki teheti a nap folyamán tartózkodjon vízparton, kerülje a fizikai megterhelést, és öltözzön lenge, természetes anyagokból készült ruhákba. Na ezeken jót röhögtünk... versenyközpont a prérin, vízpart nulla, ici-pici fizikai megterhelés, műszálas szűk mezek. :D
Annak ellenére, hogy az elmúlt
hónapban – munka és betegség miatt - két hét is eltelt edzés
nélkül, jó formában éreztem magam és bizakodva várva a Bükk
maratont. A pálya ugyanaz mint tavaly, tudtam - hacsak valami
hatalmas vihar át nem rendezte a terepet – nincs olyan szakasza,
amelyet nem tudok kitekerni. Az időjárás jelentésben kánikulát
ígértek, amit mediterránnak nem éppen mondható alkatom miatt
elég nehezen viselek, de gondoltam majd csak lesz valahogy, sokat
iszok, locsolom magam és igyekszem túlélni.
Azzal tisztában voltam, hogy dobogóra
nem fogok kerülni, nagyon erősek a kategóriámban a lányok, a
Ringelhann Fanni – Perlaky Evelin – Mészáros Dia triumvirátus
megdönthetetlen. Plusz még ott van Koós Brigi is, így a
leges-legjobb esetben is csak az 5. helyen végezhetek.
Mindegy, hiszen nem a dobogóért
csinálom, hanem azért, mert az életem része a hegyikerékpár és
imádom, mikor a fülemen csorog ki az adrenalin. :)
A rajt előtti percekben sikerült
egész jól helyezkednem (ezt Leventének köszönhetem, ő “lökdös”
mindig előrébb, ha rajtam múlna, udvariasan beállnék a mezőny
legvégére). Végre megszólalt a “fire” és elindultunk.
Természetesen valaki bukott előttem már az első 10 méteren
belül, így gyorsabb volt leszállni és felszaladni a paripával az
aszfalt útig. Mondanom sem kell, hogy már ekkor rengetegen
megelőztek. Ez van, ebből kell kihozni a maximumot. Az első
emelkedő kb. 12 km, gondoltam ezt megnyomom amennyire csak bírom,
ha ezt letudom, már megvan a táv harmada, aztán meglátjuk hogy
bírom. Koós Brigit és még egy csomó lányt (és fiút is)
sikerült már az elején megelőznöm. Igyekeztem, mert van egy
olyan szakasz a pályában, ahol sokan tólni szokták, és nem
akartam, hogy közéjük keveredjek. Bár versenyeken soha nem veszem
fel a mérőt, azt azért éreztem, hogy kb. 170 körül lehet a
pulzusom, de ezt sokáig tudom tartani, nem féltem, hogy már az
elején kipukkadok. Újabban a versenyeken a zselét, a nadrág
száraiba tárazom be, innen gyorsabban elő tudom kapni. Így volt
ez most is, csak a kis rohadékok vándorútra indultak a combom
körül, és lehetetlen helyeken törtek-szúrtak, úgyhogy inkább
átrámoltam őket a mez zsebébe. Ezután a kis rendezkedés után
már zavartalanul tudtam haladni, úgy előztem meg a
versenytársakat, hogy közben engem alig-alig hagytak le. Rendben
ment minden, amíg utol nem értem egy – rettentően idegesítő –
srácot. Már az is furcsa volt, hogy terepen kiállva tekert, olyan
nyögvenyelősen combozva, de hát nem vagyunk egyformák, ő biztos
így szereti (vagy gond van a váltójával). Egy darabig tettem rá
a kereket, de éreztem, hogy gyorsabban is menne ez, így hát
megelőztem. Nyomtam tovább felfelé, mígnem egyszercsak nagy
lihegve visszaelőzött és beállt elém. Oké, oké, akkor tekerjen
előttem – gondoltam. Aztán megint lassulni kezdett, csak az volt
a baj, hogy ekkorra már beértünk egy egy-nyomvonalas szakaszra,
ahol a nyomvonalat nagyob kövek szegélyezték, nem lehetett akárhol
előzni. Mély levegő, nem bosszankodok, váltok, kicsit pihenek
mögötte. Csak az a baj, hogy ha nem tudom menni a tempómat,
hajlamos vagyok beidegesedni és nem jó ha a bosszankodásra megy el
az energiám. Nézegettem ki mögüle, láttam hogy lesz egy rövid
szakaszt, ahol tudnék előzni, meg is indultam, de ahogy mellé
értem, gyorsított, nem hagyta, hogy befejezzem az előzést, zárta
a szöget, visszakerültem mögé. Na itt határoztam el, hogy nem
hagyom magam, akkor is megelőzöm, ha a fák törzsére kell
feltekernem hozzá. Kicsit hagytam még, érezze csak kemény
faszagyereknek magát, néhány mély lélegzet – ahogy azt
Anikótól tanultam – és robbantottam. Egy olyan részen előztem
meg, ahol baromira nem számított rá. Bár a kerekeimet a
nagyobbacska kövek vezették jobbra-balra, leszakítottam magamról.
:)
Megynyerve a harcot lendületesen
haladtam. Sokszor nyúltam a kulacsom után, gyakran ittam egy
keveset és locsoltam magam. A meleg egyszer zavart csak, volt egy
pillanat, amikor elkezdett kicsit zsibbadni az arcom és rázott a
hideg, de ekkor azokra a hosszú tekerésekre gondoltam, amikor
Anikóval a nyár eddigi legforróbb napjait kifogva edzettünk.
Végre jött az első itató. Azt már eldöntöttem az elején, hogy
megállni csak abban az esetben fogok, ha nagyon ki lennék nyúlva,
de itt erről szó sem volt. Egy kis zuhany viszont jól esett volna,
a kulacs tartalmát viszont nem akartam magamra önteni, ezért már
a frissítő előtt kértem, hogy a hátamat locsolják le egy
kicsit. Három srác is előzékenyen ugrott oda, hogy eleget tegyen
kérésemnek. Az egyik volt olyan “jófej”, hogy nem csak a
hátamra öntött vizet, hanem a mezem elejére is – még jó hogy
nem fehér a mez. :) Úgy néztem ki mint egy ázott ürge, kb. 10
percig, mert vizes énemre ekkorra már töb kilónyi por tapadt, így
változtatva át varacskos disznóvá. Sebaj, legalább látszik,
hogy nem hímző-szakkörön töltöttem a délelőttöt.
Ezután következett némi lejtő, majd
megint emelkedni kezdett az út. Hallom ám, hogy valaki teszi rám a
kereket. Félve néztem hátra, tartottam attól, hogy a korábban
“megismert” állvaizmozós hímsoviniszta potyautas érkezett
mögém. Hát nem. Annál sokkal rosszabb: egy velem egy korúnak
tűnő lány (Emese). Már csak ez hiányzott. Ahogy egymás szemébe
néztünk, egyből elhagyta száját a kérdés: “Nem master vagy
ugye?”. “Nem!” válaszoltam. Javasolta, hogy akkor segítsünk
egymásnak. Oké mondom segítsünk. Egy darabig kerülgettük
egymást, majd mikor elöl voltam, szólt hogy menjek nyugodtan ha bírom (ekkor nyertek értelmet a a téli
három órás görgőzések).
Haladtam tovább, de sajnos
versenyzőmentes részre érkeztem, sem előttem sem mögöttem nem
volt senki. Így egy kicsit nehezebb volt, nem volt kihez
viszonyítsak. Sebaj, volt már iyen máskor is, gyerünk tovább.
Utolértem valakit, látom tök csupasz a lába. “A borotvált lábú
srácok már rég befejezték a rövid távot” – gondoltam, s
közelebb érve láttam, hogy copfja is van: ez egy lány.
Elhatároztam, hogy nem szólok hozzá, rá se nézek, csak utazom
kicsit mögötte, majd megpróbálom megelőzni. El is jött az
előzés pillanata, jobbról akartam kerülni, félig-meddig sikerült
is, de ekkor felbukkant (nekünk háttal) egy bringájával a pálya
szélén kullogó srác. Lassítottam, hogy ne menjek neki, meg a
lány – akiről utóbb kiderült, hogy a Panyi Gabriella az és egy
korosztályban vagyunk – is időben kapcsolt, nem hagyott ellépni.
Nem bírtunk egymással, ő javasolta, hogy guruljunk be együtt.
Belementem, de mondtam, hogy azért nyomjuk meg a végét.
Végül ő 4. én 5. lettem.
Mindkettőnk neve melett 1:50:11-es idő szerepel de 0,2 mp-el előbb
ért be.
Mindent egybevetve egy nagyon élvezetes
és tanulságos verseny volt ez számomra. Végig éreztem magamban
az erőt, nem volt semmi technikai malőr, nem zavart a meleg sem.
Elég sima menet volt, olyan erőből végigküldős (a Szilvást
mondjuk jobban élveztem). Örülök, hogy megismertem Gabit és
Emesét, jó volt velük meccselni, és ha jól sejtem okozunk még
egymásnak néhány izzasztó percet. :)
Nagyon szomorú viszont az, amit már
Anikó is említett, hogy van náhány olyan férfi (?) versenyző,
akinek az egója nem tudja elviselni, hogy hogy egy nő leelőzi őt,
pláne, ha ez egy felfelében történik. Szerintem egyikünk sem
akar különleges bánásmódot, de legalább ne tegyenek direkt
keresztbe, és ne sodorjanak balesetveszélyes szituációba. Itt a versenyen is megesett velem, hogy úgy előztek meg lefelé
(akiket a felfelében én hagytam le), hogy olyan hirtelen vágtak be
elém, hogy nekem kellett fékezni, hogy ne ütközzünk össze. Az
út széles volt ezen a szakaszon, simán csak el kell volna
gurulniuk mellettem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése